Vincent, a törékeny üvegbábú ott áll előtted. Márvány arccsontján villan a kocsma előtti lámpa halvány fénye, ahogyan mélyvörös, szinte már bíbor fürtjeit hátrasimítja arcából. Szeme szomorúan csillan az alkoholmámor kétes homálya mögött. Kérdőn nézel rá egy darabig, mintha azt szeretnéd tudni, hogy mit akar. Nem kell sok idő, hogy rájöjjél: Ő sem tudja. Érdekes érzés végignézni rajta, azon az emberen, akit már annyiszor láttál a színpadon és már annyiszor énekelted vele együtt a szívedbe markoló sorokat. Gitárjával a kezében oly' erősnek tűnt, mintha egy leírhatatlan földöntúli aura pulzált volna vékony alakja körül. Most ott volt előtted. Aura és erő nélkül. Tényleg ember, a maga önző és bűnös voltában. Kénytelen kelletlen is megkérded: Are you allright?. Nem felel, csak néz Rád, mintha nem értené azt a pár szót, vagy egyszerűen csak nem hallotta volna, majd pár pillanat múlva átkarol olyan erősen, hogy felkarod belesajdul a szorításba. Álltok némán, kósza emberek vetnek felétek kérdő és irigy pillantásokat. Másodpercek múltán kibontod magad öleléséből, egy fiatal lány lép elétek, fényképezőgépet tart kezében és tanácstalanul topog. Egy fényképet akar a sztárról, nem látja, hogy már nem az a félisten áll előtte, akit annyian imádunk, most csak egy ember, abból is az elesett fajta. Nem tudod leírni az érzést, csalódás, szánalom, sajnálat vagy csak egyszerű szomorúság. Vincent ránéz, majd tekintete a fényképezőgépre siklik és karját monoton mozdulatokkal széttárja, hogy kit kell átkarolnia, aki majd napok, hetek vagy évek múltán dicsekedni fog mindenkinek a vele készült fényképpel. Mellé oson két fiatal, idegesen nevetgélő lány, félénken az énekes karjai alá bújnak, majd villan a vaku egyszer, kétszer. Vincent arca a föld felé szegeződik, a képeken nem fog látszódni, mégis mindenki tudni fogja ki Ő. Rád néz: Sorry Luv, és látod, hogy tényleg sajnálja, kissé imbolyog, ahogy megfordul, a hirtelen mozdulattól nekiesik a falnak, pár pillanatra mozdulatlan marad, majd lassú léptekkel halad lefelé a már máló betonból készült lépcsőfokokon. Nem kell sok idő, hogy alakja eltűnjön a kapu mellett. Ugyan már hosszú évek óta ismered, (Te Őt és nem fordítva) de persze csak felszínesen, hiszen az évi egy-két-három koncert alatt nem leszel senkinek ismerőse, haverja, barátja - senkije. Tulajdonképpen csak szeretnéd ismerni..
Végülis a koncert tökéletes volt, Te is tudod. Mindig az. A fények, a hangok, az érzések. Valahogy felszabadít az egész, mégis szomorú. Nem csak az az átlagos bú, hanem az a bizonyos mélyről jövő, mindent alattomosan körbeölelő szomorúság, de közben boldog is vagy. Nem tudod megfogalmazni az érzést. A színpadon sétáló sötét árnyak olyan elemi erőket tudnak felszabadítani, mikor zenélni kezdenek, hogy úgy érzed a megáll a világ arra a másfél órára és a Föld forgása is lelassul, az óceánok lomha hullámai is mozdulatlanná dermednek. Lélekzenét játszanak. Ez az Anathema.
