Vérvirág a mesekönyvben

Csak egy egyszerű reggel. Szürke, lomha fellegek úsznak odakint. Ahogy az ablak poros tükrén próbálok kinézni, mintha kicsit átlopakodnának rajta. Megülnek mellkasomon, arra késztetve, hogy még jobban magamra húzzam a takaróm lágy melegét. Nem sokáig bújhatok meg védelmében, mert ébresztőm követelőző visításba kezd, egy hajnalt meghazudtoló gyors mozdulattal csapok rá, nagyot csattan kezem a szürke műanyagon, majd baljós csendbe borul az apró szoba, mit magaménak mondhatok. Nyújtózok egy jólesőt, lábujjam az ágy lábánál álló ódon faszekrényt éri, fejem felett a fakó sárga fal tornyosul. Nem akarom. Összekuporodok a fekete-fehér, virágmintás takaró alatt, kapaszkodva a párnámba, mintha bármitől is meg tudna óvni. Nem tud. Lassan felemelkedek a padlótól alig egy arasznyira lévő ágyról, kivonszolom magam, belenézek a fürdőszoba fehér csempéjének monotonságát megtörő, vízcsepp maradványoktól tarkított tükörbe és álomkóros szemekkel bambán bámulom a tükörből visszanéző fáradt arcot. Szomorú volt. Nem tudom miért. Az ok nélküli szomorúság sunyi módon ölelt körbe. Már délután van. A szomorúság maradt, enyhe hiányérzettel tarkítva. Nem értem. Miért?