Vérvirág a mesekönyvben

Azt mondják, hogy minden újszülött gyermek első mosolyából egy tündér kel életre. Nos talán én is egy vagyok. Ezen mesebeli lények egyike. Egy gyöngyöző nevetésből születtem, talán ezért tudok mindig rácsodálkozni a világra és körülöttem zajló megannyi számomra érthetetlen  történésre. Egyszer régen, mikoron egy elmúlástól ködösre szőtt estén sétáltam egy képzeletbeli erdőben, csodálván a bús fák magányosan aláhulló leveleinek sokaságát, rájöttem, hogy eltévedtem ebben a században. Ebben az életben. Így történhetett, hogy a naív kislány egyszer csak egy sötét labirintusban találta magát. Maga sem emlékszik már, hogy valóban hogy is került oda. Ott volt. Erőltette kíváncsiságtól és félelemtől csillogó szemeit, hogy átlásson a folyosót megülő félhomályon, mondhatni kevés sikerrel. Ennek tudatában kénytelen volt arra hagyatkozni, amit érzett, hallott. Az sem volt persze sok. Az ódon, penészes falakon zörgő ízelt lábak, a kövek tövében összegyűlt dohos pocsolyákban kúszó férgek zaja és az az álmatag, sűrű, nehéz levegő. Nem igazán tudta mit keres itt, hogy hova tűnt az aranyló nap lágyan simogató sugara. Tudta, hogy innen vissza már nem kerül, csak ha megtalálja a boldogság ezüst kapuját, a labirintus egyik eldugott zugában. Ezen felbátorodva lassan botorkálva megindult a szűk folyosón, tenyerével simítva a nyírkos kőfalat. Néha meg-megállt, amikor keze egy bogarat, férget, vagy egyéb olyan dolgot tapintott, ami miatt még örülni is tudott a jótékony sötétnek, hiszen így nem láthatja mibe is akadt.Ahogy így súlyos percek gördültek tova, lassacskán egy ajtóhoz ért. Keze önkéntelenül is kilincsre csúszot, keresvén a menekülés útját, reménykedve, hogy megtalálja, amit keresett. Olyan könnyedén nyílt az ajtó, hogy maga is meglepődött rajta. Bent egy századeleji bűnbarlangot pillantott meg. Megannyi díszesen faragott mogyoróbarna, lakkozott faasztal, faszékek kissé kopott, vörös bársony betétekkel. Szinte vágni lehetett a füstöt, a részeg nevetések, valamint egy-egy vendég örömködésének zaját. Illetődötten állt az ajtóban, észre sem vette, hogy már hosszú percek szálltak tova és még mindig csak bámulja a díszes sereget. Láthatóan senki nem vette észre jöttét. Nem hiányzott senkinek. Ám nem is zavar senkit. Ennek tudatában beljebb lépett, hogy körülnézzen, hátha itt rejtőzik valahol az a bizonyos ezüst kapu. Ahogy így nézelődött, egyszer csak felfigyelt egy hatalmas szmokingos, lila nyúlra, ahogy integetett felé. Kérdőn nézett a lányzó maga mögé, hátha esetleg ott lát egy ismerőst a furcsa állat. De nem. Hozzá kell tenni, hogy a vendégsereg java a nyúlhoz hasonló érdekes szerzet volt. Miután megértette, hogy neki szól a jelzés, félénken odament a kissé groteszk teremtményhez, egy félszeg pukedli kíséretében meghajolt, majd szóhoz nem jutván csak kérdőn nézett a vörösen csillanó szempárba.
-Én tudom. Tudom mit keresel. -mondta az állat, majd egy hatalmasat szívott szívarja szipkájába. Még a fején lévő rózsaszín cilinder is mintha bólintott volna, gazdája szavát megerősítvén.
-Mit keresek? - kérdezte a lány remegő hangon.
-Az ezüst kaput. Mind azt keressük. -mondta olyan természetességgel, hogy az ifjú hölgy szinte belepirult kérdésének nyílvánvaló hiábavalóságába.
-Meg is találta Nyúl Uram? -csillant meg egy halvány reménysugár a lány füsttől könnybel lábadt szemében.
-Nem, de meg tudom mutatni az utat -kacsintott a természet lila fricskája.
Mondhatni így kezdődött. A lány hinni akart abban, hogy valóban megmutatja neki az utat a boldogsághoz. Felajánlott mindent, mit tudot. Magát. A Nyúl Úr elvette, mi az Ő megfogalmazásában járt neki az útmutatásért, majd két foga között ennyit motyogott:
-Most pedig kotródj innen. Ha azon az ajtón kimész, akkor már közelebb leszel ahhoz, amit oly' régóta keresel -és egy kézmuzdalattal mutatott az ajtóra, ahol nem is olyan régen besétált az ifjú hölgy.
Elkeseredésében sok mindent tenni nem tudott, arcán mint ezüst patak úgy szaladtak a könnycseppek, melyet apró porcelán kezeivel próbált eldörzsölni egyre kétségbeesettebben. Odaérvén feltépte a fatákolmányt, melynek sarokvasai rozsdásan sikítottak a hirtelen mozdulattól, majd az egyre apróbb lány kiosont a sötétségbe hasított résen. Behúzta maga mögött az ajtót, ismét a már ismert dohos folyosón volt, hátát nekivetette a nyirkos falnak, majd egyre lejjebb és lejjebb csúszott, míg végül térdét átölelve hangosan felzokogott. Megalázva, magányosan próbált egyre kisebbre kuporodni, hátha egy idő után teljesen eltűnik. De nem így történt. Talán napokat is töltött így mozdulatlanul, lassan a könnyei is elapadtak, tudta, hogy folytatnia kell a keresést. Az igazat megvallva, nem is hagyta abba. Az idő múlásávál szinte megszámlálhatatlan ajtót talált, minden ajtó mögött egy-egy Nyúl Úr személyiségével megáldott lénnyel, akiknek adta magát abban a hitben élve, hogy ezzel közelebb jut az Ezüst Kapuhoz. Valójában mindegyik csak egyre messzebb lökte tőle. De továbbra is hitt nekik, hiszen oka nem volt feltételezni egy-egy új ismerősről, hogy csak ámítás és színjáték az egész. Egy idő után ugyan már tudta, hogy színház, mégis önként lépett be az ajtókon. Aztán az egyik ilyen ajtón belépve botlott egyszer a Sárga Kacsába. Érdekes módon a Sárga Kacsa nem mondta, hogy tudja, hol a kapu. Meg is lepődött rajta a lány, mert amióta a labirintusba tévedt, azóta nem találkozott ilyen lénnyel. Az ifjú hölgy már megszokásból ajánlotta magát, ám azt sem fogadta el a furcsa teremtmény, helyette megfogta a törékeny hamvas kezét és leültette maga mellé egy hatalmas, kissé már szúette, de kétségkívül kényelmes mesefotelbe. Bátorítóan egy tejszínhabhegyes kávéval kínálta a lányt, majd meghallgatta minden gondját-baját, a kalandos utazást a labirintuson át, történetét a NYúl Úrral, a többi lénnyel. A bájos ifjú pedig csak mondta, szinte szakadtak ki belőle a szavak, az érzések és.. és otthon érezte magát. Végre. Ahogy így ültek egy gyertyacsonk pislákoló lángja mellett immár csendben, a falakon árnyak lejtették vidám táncukat egyszer csak halványan derengeni kezdett a hatalmas terem méretű szoba egy sötét sarkában az az ezüstös ív, amit szinte már üldözött a lány. Arcára kiült a boldogság pírja, szemében megcsillant a remény, ami az utóbbi időben egyre halványodni látszott. Izgatottan szólt a Sárga Kacsának:
-Te is látod? Érzed a fény melegségét?
A Kacsa először értetlenül nézett a lány ragyogó szemeibe, majd tekintetét a szoba legtávolabbi sarkába vetette. Erősen hunyorgott.
-Nem látok ott semmit, csak a sűrű sötétséget -rázta meg tollas fejét.
-De látnod kell, ott van -térdelt fel a lány a fotelben hitetlenkedve és ujjával a halványan felizzó Ezüst Kapura mutatott.
A Sárga Kacsa nem értette mit is kellene látnia, így csak együttérzőn megsimogatta a lány pofiját, ami új életre kelt a szárnyak érintése nyomán, egyre jobban ragyogott. Ettől a teremtmény láthatóan megijedt vagy talán csak meglepődött, a két érzés közötti különbséget észre sem lehetett szinte venni mimikáján, olyan sűrűn váltakoztak egymást után. Egy idő után önkéntelenül is a szoba túlsó végébe nézett, ahol most már ő is mintha látta volna azt az ezüstösen izzó ívet, amitől a lány olyan izgatottá vált.
-Valóban nem látod? -kérdezte a hölgy megrökönyödve, hiszen egyre nagyobb fénnyel töltötte be a termet, szinte már pulzált az egész szoba.
-De. - mondta a Kacsa tömören és maga is meglepődve tapasztalta az egyre fényesebb ragyogást, amitől még az árnyak sejtelmessége is távolodni látszott.
-Elkísérsz odáig? Úgy érzem ez a kapu kettőnknek nyílt meg. -emelte kérlelően tekintetét a lány az apró gombszemekre.
-Biztos, hogy kettőnkké? -kérdezte kétkedőn a Kacsa.
-Nem tudhatom, én szeretném, hogy az legyen. -mondta bátortalan mosollyal a lány, majd felállt a fotelből, kezeivel megkereste a selyemfényű szárnyat, amibe boldogoan belekapaszkodott és húzta magával a Kapu felé. Először enyhe ellnállást érzett, majd pár pillanat múltán már egymást támogatva mentek. Amint odaértek a lány megállt. Kezével végigsimította az ívet, ami melegséget árasztott magából, mégis jéghideg volt, amint hozzáért.
-Gyere, menjünk át rajta, hogy megleljük lelkünk otthonát. A túloldalon van minden, miről álmodtál. -mondta a lány kedvesen mosolyogva.
-Nem tehetem. -emelte rá a Kacsa szomorú tekintetét.
-Miért? -kérdezte a lány meglepődve, szeme sarkában, mint egy hatalmas igazgyöngy gyűlt ki egy könnycsepp.
-Mert az én Kapum itt van. -mutatott egy kicsit távolabb attól a ponttól, ahol az imént a lány érintette a Kapu ragyogását.
-Nem értem.. Azt hittem, hogy ez kettőnkké. Te is láttad. Miattad nyílt meg a Kapu előttem. Te adtad a reményt ahhoz, hogy az álmok valóra válhassanak. -nézett hitetlenkedve a Kacsára, szeméből már patakokban folyt a könny, mint egy-egy bársony vízesés.
-Nem tehetek róla.. -suttogta a Kacsa, végig simitott a lány arcán, letörölte könnyeit, majd átlépett azon az Ezüst Kapun, melyet neki nyitottak álmai és alakja lassan derengve köddé vált. Amint eltűnt a Kacsa Kapujának ezüst íve, a lány Kapuja is lágy pulzálásba kezdett és egyre halványodott. Ő csak nézte, amit lassan felemészti a sötétség, bekuporodott a sarokba arcát tenyerébe temette és csendben szipogva didergett az egyre erősődő félhomályban. messziről mintha még hallotta volna a Kacsa hangját:
-Keresd az Ezüst Kaput Hercegnő, keresd, keresd.. keresd...kereeesssdd..
-Persze.. keresem -motyogta a lány és remegő lábakkal kibotorkált a nyirkos labirintus fojtogatásába, hogy újból kezdjen mindent. Hogy új Nyúl Urakkal ismerkedjen meg és hasonló teremtésekkel, akik szép ígéretekkel elcsavarhatják hiszékeny fejét.
De legalább addig sem lesz egyedül, míg keresi az utat a Kapuhoz és vár egy másik Kacsára, aki segít neki ebben..
Hát ilyenek ezek a mai tündérek. Bármi is történik velük, haragudni nem tudnak, hiszen mosolyból születtek, szeretet a lételemük és a harag oly' ismeretlen számukra.  Néha felragyognak, ha olyan emberrel hozza össze őket a sors. Ezt onnan tudod, hogy akkor még a nap fénye is vidámabban simogat, a hideg téli estéken, pedig ezüst harangokként hullanak alá a lágyan táncoló hópelyhek. Lehet, hogy csak több őszinte mosoly kellene a világba, hogy életerejük ne hagyjon sosem alább. Néha csak egy őszinte ölelés.. némi önzetlen szeretet.. Ezek nélkül csak egyre halványodnak, majd végleg eltűnnek. Tündérek nélkül pedig nem lenne mosoly sem e világban.